Megint átrendeztem

a szobát. Ilyenkor máshová kerültek a súlypontok, a fókusz. Most meg még bejött pluszba a funkcionalitás. Hely az olvasásra és zenehallgatásra, mixelésre, kvzásra, alvásra.  Na akkor nézzünk vonatokat Berlinbe. És akkor október 11, és Laibach koncert a Dürer kertben. '84-'85ben találkoztam a Laibach militáns industrial zenéjével, összművészetével, mert nemcsak egy zenekar, hanem egy művészeti csoport ( www.laibach.org ). Követtem a munkásságukat (Izrael himnuszát a Volk című lemezen egyenesen imádom) és most végre láthatom élőben. A közönség főleg kortársam, eléggé és nem azt este során leamortizált állapotban és nagyon kevés szép fiatal. Több ismerős arcot vártam. De itt volt Dr. Máriás, Man+Machine, Tompos Ádám a Magyar Hang-tól. A merch-pultban egy vagyont tudtam volna otthagyni, de így is beszereztem azért 1-2 kegytárgyat. Ja,  és 2 qrvajó turnébusszal jöttek. Ismertem a számokat, (az Opus Dei-t turnéztatták), de hozzá még a vizuál (a Leni Riefenstahl rendezte Az akarat diadalát idézte a testkultuszával, meg Fritz Lang Metropolisa jutott eszembe) a kivetített szöveggel tette komplexé az egészet. Félidőben volt egy "intermezzo", ami egy 15perces szünetet jelentett. Jött a második etap, itt már voltak piros fények is. Az elsőben csak fehérek. Oké, utolsó szám vége, meghajlás, levonulás, a a kivetítőn szólítanak fel tapsolásra mondván, hogy "we are not funeral"😀 és visszajöttek három ráadás számra. A Laibach kellett ahhoz, hogy megtudjam, mit jelent a "e unum prulibus", ami az USA nagypecsétjén is olvasható az "Opus Dei" mellett, "Sokból Egy".  Történt, hogy '84?'85?-ben Dekadensek néven léptünk fel az Ifiházban egy tehetségkutatón, ahol punkos hevülettel a Kommunista kiáltványt olvastam fel németül, amihez a Laibach munkásságából merítettem az ötletet. (az egy másik sztori, hogy a második számnál lekevertek bennünket, mert rasszistának minősítették a szöveget, de erre fel voltam készülve, ahogy egy jó provokátornak kell, és a színpadról replikázva a zsűrivel, hogy a leminősített 4 soros verset Hajnóczi Péter írta  a Jézus menyasszonyában és 1982-ben adta ki a Szépirodalmi könyvkiadó.)  Szóval volt egy tóadag flashbackem a 80as évekbe. 13án Nick Cave az Arénában. Nekem szigorúan ülős az esemény és nem véletlenül nem koncertet írtam. A bal szektorba, a színpadhoz legközelebbi szektorba vettem jegyet. Így pont szemből láthattam Warren Ellis-t, az est varázslóját, ahol a misét Nick Cave celebrálta megtámogatva egy fekete gospel kórussal ... maga volt a csoda és így tudtam igazán élvezni, megélni. (volt olyan, akinek a "megéléshez" kellett még 3 lángos is. Eskü, egy csaj lángosokkal a kezében sasszézott a széksorok között, vitte a családnak) 16án Einstürzende Neubauten az Akváriumban. Félhatos vonattal fel. Negyed8kor kapunyitás, sima bejutás. Koncert. Na ez volt az, ami qrvajó volt, de nem volt nagyobb élmény, mint a lemez meghallgatása, nem tett hozzá a jelenlét, de fent voltak a bakancslistámon és hiánypótló volt. (én inkább "Orbán raus"-t mondtam volna az "Orbán meg!" helyett) Utolsó vonattal go Home.