Ötven nap után, újra dolgozom. Az ébredéssel sem volt gond, mivel egész múlt héten erre treníroztam magam. Megszereztem El Kazovszkij Élet művét, A túlélő árnyéká-t. Gyönyörű és izgalmas könyv, mint amilyen zenében a Volkova sisters. Kerestem a Hope című EP-jüket, decsak digitális formátumban adták ki, vinylen nem. Pedig ezt nagyon feltenném lemezen:
Még mindig pihentetem a Fleabag utolsó epizódját. Az Index ajánlása alapján találtam rá a sorozatra.
Az év legkellemetlenebb(?) minisorozataként említették. Megnéztem az első epizódot, hát hahotázva röhögtem a szitukon, a ki- és beszólásokon. Aztán epizódról epizódra lett egyre halkabb, egyre kevesebb a kacaj, s nőt egyre inkább a felismerés, a rácsodálkozás, a "naneee! De!", szóval elgondolkodtatóan szórakoztató. Vettem megint Magyar Narancsot, és mint anno mindig, először a szüretet olvastam el, aztán a Morzét. Vár még rám egy Alföldi - és egy Patti Smith interjú, egy Florian Schneider nekrológ. Mert olvasni azért még lehet, vagy nem? Kérdezem, miután két embert elvittek a rendőrök a Fb-posztjuk miatt. Ja, hogy ki is engedték őket?! Aha! Az ügyészség meg is szüntette az eljárást bűncselekmény hiányában?! Ja! Nincs itt semmi látnivaló! Nem történt semmi! Tessék kérem tovább haladni! Hello Magyarország! Hello kétezer-huszon-nyolcvannégy!
És hát, Hello franciaországi talány! És, hogy az is értse, aki nem én vagyok. Ismeretlenek nem nagyon tévednek a blogra. Tudni vélem, hogy ki olvassa az USA-ban, Portugáliában, a Fülöp-szigeteken, Németországban, dehogy Franciaországban ki, i don't know. De jól van ez így. Legyen majd meglepetés!
